ˆ „Nehéz eldönteni, hogy melyik világ a valóságos, az, amiben élünk, vagy az, amit megálmodunk.”

Sturcz János

A balgaság dicsérete - Tóth Ernő festmények

Tóth Ernő érdekes kunkort tett meg a művészeti ágak dzsungelében. A képzőművészeti gimnáziumban szobrász szakos volt, a főiskolán festészetet tanult a Szőnyi István-i hagyományokat folytató Iván Szilárdnál, majd hosszú éveken át díszletszobrászként dolgozott az Operaházban, s nagy, festői foltokra alapozott lírai jeleneteket festett, míg az utóbbi 5-10 évben festményein is a rajznál kötött ki és bronzszobrait is térbeli rajzoknak tekinti. Pedig egy ide is elhozott festménye, a kiállítás indítóképe, a Bohóc kaméleonnal, 1991-ből azt mutatja, hogy a kolorithoz, a gesztusokhoz, a nagyformához és a heroikusabb fogalmazásmódhoz is van érzéke. Gyermeki stílusban megfogalmazott, mégis erőt sugárzó monumentális, szinte mitikus tűzben égő bohócának hatalmas keze kreatív erőt áraszt, látomásszerűen nyúl a mindig színét változtató kaméleon felé, Blake asszociációkat keltve és a COBRA csoport, például Karel Appel erőteljes, már-már erőszakos festőiségét idézve. Ennek ellenére Tóth Ernő az elmúlt 15 évben a grafikus jelleg, sőt - a modernizmusban lenézett, majd a posztmodernben újra felértékelt - karikatúra, narratívitás és groteszk humor mellett döntött. Az ezernyi apró lény és részlet perpetuum mobiléjában nyilván saját vibráló, izgága személyisége - egyfajta horror vacui érzése - is motiválta. De talán atomjaira széteső, kisstílű, önző és erőszakosan nyomuló korunk is sarkallta abban, hogy vásznait és merített papírlapjait az összes emberi hibát mértéktelenség, hazugság, gőg, ostobaság, nagyzolás, képmutatás, hajbókolás teljes erőbedobással elkövető, de humorban és szeretetben megfürdetett figuráinak folyamatos nyüzsgésével borítsa be. Szemléletét alapvetően meghatározza a színház és a cirkusz, minden alkotása egy-egy commedia del’arte jelenet, parabola, fabula. Művein, mint egy nagy mesegyűjteményben vagy kertben visszatérő figurák, főleg bohócok, krampuszok, don-quijoték, münchausenek, széphölgyek és megszemélyesített állatok tűnnek fel, sétálnak és szerepelnek színről-színre, az emberi balgaságot megjelenítve. Festményeinek főszereplője a csíkos ruhás bohóc, akinek csetlő-botló alakjában talán nem túlzás némi önarcképi jelleget feltételezni. Ez az önirónia is jelzi, hogy Tóth Ernő - a groteszk szemléletben és a maszkhasználatban előfutárának számító, de az emberiséggel szemben megvető James Ensorral ellentétben - nem bánik kajánul ábrázoltjaival, nem ítélkezik fölöttük, megértő szeretettel jeleníti meg olykor értelmetlen vagy kifogásolható cselekedeteiket. Világosan látja, hogy egyáltalán nem tanulunk mások kárából, még a magunkéból sem, s az is egyértelmű, hogy “mindannyian oda vagyunk egy kicsit kozmálva” - ahogy Hamvas Béla mondta. Tóth a legabszurdabb tettből is vidám karneváli, báli jelenetet, szüreti mulatságot formál. Visszatérő képtémája az emberi nagyra törést kifigurázó Brémai muzsikusok, amelyet - a kiállítás címéhez híven festményben és szoborban is élvezhetünk. Az állatok gúlája csak nagy nehezen áll össze, egyik oldalról egy bohóc szalmával csalogatja, míg hátulról egy másik a hátsó felét tolja a csökönyös szamárnak, s a girhes macska is csak az utolsó pillanatban ugrik be a helyére. Az alakzat létrejötte nem is az ügyetlen ember akaratának, hanem a hegedülő kecske varázsénekének köszönhető. A többször visszatérő motívum mintha csak a Tóth Ernő-i formavilágot befolyásoló Marc Chagall hegedűs alakjainak karikatúrája lenne. Az előtérben, a porondmester figurájában Danny de Vitora ismerhetünk, aki Tim Burton Big Fish című filmjéből érkezett a képbe, s a szív alakú lábbal kötélen lengő, zsonglőrködő bohócokat körülvevő jelenésszerű, vidám buborékok is a filmből származnak. Egy sor más művét inspirálták filmek és zeneművek, nyilván a legfontosabb közülük Fellini Bohócokja, amely a Tóth Ernő ikonográfiájában központi szerepet betöltő bohóc figurát befolyásolta. Érdekes, hogy Tóth igrice nem kötődik pontosan a commedia del’arte-ban vagy a cirkuszban megszokott típusokhoz, tulajdonképpen a fehérarcú rászedett Pierott és csak kicsit gonosz, az ördög szerepét eljátszó, feketearcú Scarpino figuráját támogató, színes ruhájú Harlekin alakjainak vonásait ötvözi. Rászedő, de még inkább rászedett hősszerelmes egyszerre. Ilyen átejtett figurákként jelennek meg a fogyasztói társadalom pusztító étvágyát karikírozó Ki bír többet? című kép egymással gombócevő versenyt vívó, megkettőzött, majd’ szétpukkadó bohócpárjában. Megáll az eszem, csak eszem, csak eszem - énekelte fe Lugossy Laca a Bizottság együttesben, de az Indul a bakterház zabálói is felvillannak a tarka mű hátterében. Az újdonságot a nagyon is aktuális tartalom jelenti. Nem is annyira a manipulált fogyasztók mohósága, mint inkább a mögöttük álló, őket hergelő és manipuláló, sutyorgó-vigyorgó kibicek - a tőkét kiszolgáló média és PR sunyisága és aljassága kelt bennünk viszolygást. A természetet, a környezetet kizsigerelő konzumidiotizmus veszélyeire Tóth hasonlóképpen játékos, humoros formában hívja fel a figyelmünket, a Kérsz egy pohár vizet? című festményen, melyen egy akváriumba zárt aranyhalnak vizet vivő bohóc tűnik fel. A művészet természetesen sosem csak a témát hordozó üzenet, hanem a művészi eszközökkel való játék is. Bár Tóth Ernő a rajzra helyezi a hangsúlyt munkáiban, itt szeretnék rámutatni arra az akvárium vizének felületén úszkáló Czóbel Bélát, Jean Dubuffet-t és Karel Appelt is megidéző festői reflexre, amely azt mutatja, hogy a grafikai nyelvben önmagát szűk területre korlátozó Tóth hogyan őrzi meg a színekkel való játék örömét.

Visszatérve bohócpárosunkhoz, arra is választ ad, hogy miért ilyen könnyen rászedhetőek a mi kedves kópéink. Sakkozó bohócokat ábrázoló képén szellemi korlátoltságukat jeleníti meg; egyikőjük szűklátókörűségét, rövidlátását a közelről bámult sakkfigura jelzi, másikuk Don Quijotés külsejű, Micimackó mozdulatával töri a fejét. Az ilyen fickókat valóban könnyű átvágni! Az egyszerre időszerű és örök emberi tulajdonságok mellett a bohóc kiváló alany arra, hogy Tóth a művészettörténet nagyjainak toposzaival is eljátsszon, egy lírai, jóval melankolikusabb, már-már drámai hangon. Erre mutat szép példát a Tékozló fiú, melynek apafigurájában könnyen felismerhető Rembrandt alakja, kicsit Picasso öregkori bohóckirályaival összekapcsolva. A tékozló fiú természetesen bohóc, s mivel az atya festő, a megtérőben talán jogosan látunk egy rejtett önarcképet. A sápadtfényű Nap alatt létra jelenik meg, a transzcendencia, a lelki megtisztulás utáni vágyat szimbolizálva. A háttérben leselkedő alak a már megszokott manipulátor, méregkeverő egyik variánsa.

Tóth Képein kitüntetett szerepet kapnak az állatok. A Tékozló fiún csivitelő madár a jó útra lépés fölött érzett örömöt jelképezi, míg a lehajtott fejű, együtt érző kutya nemcsak a hűség szimbóluma, de imádott vadászkopóira hihetetlenül büszke festőnk kutyákkal kapcsolatos tapasztalatait és irántuk való szeretetét is mutatja. (Bocsáss meg, hogy ilyen intimitásokat árulok el, de művészetére nézve is jellemző, hogy Ernő hajtóként kutyáival vadászni jár, de puskát sosem vesz a kezébe.)

A kecske alakja is sokszor feltűnik alkotásain, mint a férfiúi kivagyiság és uralkodási vágy magamutogató karikatúrája. Itt is érdekes eltérést mutat a képi és a szobrászi variáció. A szobron még kétértelmű genitáliáját mutogató királyként jelenik meg a hősünk. A grafikai lapon már csak mackónadrágos, fotelben tévéző, női családtagjai által körülrajongott, hőzöngő kispolgár. A kecske figurának, mint a többi állatnak is életrajzi alapja van Tóth művészetében. Neki ugyanis varázslatos gyermekkora volt, amibe még az is belefért, hogy Miskolc kertvárosában élve egy csomó háziállatot tarthattak, s lehetett egy saját kiskecskéje is. Ugyanígy gyermekkori gyökere van a bohóc figurának is. Kisfiúként ugyanis édesanyjától egy krampuszmaszkot kapott ajándékba. Lehet, hogy ez a felnőttként jófiú, gyermekként rosszalkodott? Mindenesetre ez a maszk és a szereppel való azonosulás vezetett ördög alakjaihoz, akik inkább csínytevő lurkóra, mint gonosz lényekre emlékeztetnek.

Ezernyi kis alakkal, gyermekkel, puttóval, mesealakkal, állattal és firkával benépesített művészi birodalmában Tóth Ernő valószínűleg ezt a boldog gyermekkort igyekszik meghosszabbítani. Szakmai zsargonnal úgy is fogalmazhatnék, hogy Tóth Ernő a magyar művészeten belül ahhoz a vonulathoz kapcsolódik, amely Gulácsy Lajos, Román György, Gedő Ilka, Lossonczy Tamás nyomdokain, Újházi Péter, Földi Péter, Szabados Árpád, Banga Ferenc és mások ösvényeivel párhuzamosan a gyermekrajz segítségével törekszik visszatalálni a léleknek ahhoz a tiszta területéhez, amelyet felnőtt korra elvesztünk, s amely képes a nyomasztó élmények humor segítségével való feloldására.

Kedves Ernő munkádhoz, a gyermekkor meghosszabbításához további töretlen és kellemes infantilizmust kívánok!

Rideg Gábor

A heroikus bohóc

Mi más is lenne a mű, ha nem különlegesen strukturált információs egység. Jó esetben a „lélektől lélekhez szóló” üzenetek továbbítása.

A körülöttünk lévő művek is kódolt információkat tartalmaznak: tájékoztatnak alkotójukról, informálnak a világról, és a művész világról alkotott véleményéről, elképzeléséről, de tájékozódhatunk általuk önmagunkról is, ha felismerve a dolgok összefüggéseit hajlandók vagyunk némi önvizsgálatra. Szerencsére e sifrírozott üzenetek megfejtéséhez a kulcsot, a közös kultúrkörhöz tartozásunk révén mindnyájan birtokoljuk, így kibontakozhat előttünk Tóth Ernő sajátos képi világa, amelyben minden elképzelhető, akár az álomképek sorozatában, ahol a hősies cirkuszi törpe, és a gyáva oroszlán jól megfér egymással.

- Hoppla! - kiált az idomár és örök kérdés marad, hogy a következő pillanatban a bohóc vagy a szelíd nagymacska veti-e át magát a karikán. Mert csupa meglepetésekkel teli ez a világ, és észre sem vesszük, már együtt is játszunk a művésszel. Ám ez a tevékenység nagyon is komoly dolog, ahogyan csak a gyerekek képesek együtt játszani. Nem kell hát röstelkednünk miatta, nem váltunk infantilissá általa, csak a mindannyiunkban megbúvó egykori gyermeket csalogatta elő a művész, és e játék során információt gyűjthetünk önmagunk olyan rejtett értékeiről is, amelyeket meg kellene őriznünk „józan” mindennapjainkban is, miközben beöltözködünk a képeken látható jelmezekbe, magunkra öltve a különböző szerepeket. Ezeket előttünk már mind fölpróbálta Tóth Ernő, aki alapvetően romantikus, alapvetően szemérmes művész, amolyan próteuszi rejtekező, aki hol Don Juanként, hol Don Quijoteként, hol szomorú Pierrotként bukkan fel képein, mert miként az irodalomban létezik alanyi költő, úgy mondhatjuk Tóth Ernőről is, hogy alanyi festő, aki kissé groteszkül szemléli a világot, de sohasem csúfondárosan. Az ő hősei, akiknek a szerepébe gyakran maga bújik sohasem agresszívek, nem provokálnak, de nem is szánandók, csupán esendők, felkeltik szimpátiánkat, még ha meg is mosolyogjuk őket, de nem igénylik együttérzésünket. Szívesen társalgunk velük - hogy képek esetében ezt az antinómiát használjam, különösen, ha olyan szemet gyönyörködtető színes világban jelennek meg, mint ezeken a képeken.

Elringatna, elandalítana, ne adj isten leszerelné minden ellenkezésünket ez a világ? Nem gondolom, hogy így lenne. Miközben a dolgok színét csodáljuk, a fonákjukról is el kell tűnődnünk, amit a művész szintén felmutat. Nem oktatóan, nem irritálóan, de figyelmeztetően.

A képzőművészet, bár ha igazán az, nem létezhet ideológia nélkül, alapvetően mégsem filozófia, nem fogalmi gondolkodás, hanem színekben, formákban megjelenő szellemiség. Tóth Ernő imaginárius térben megjelenő szereplői is egy festői képi világ elemei. Akkor hathatnak valóban, ha festőileg meggyőző módon jelennek meg, ha a látvány színekben, formákban összehangolt, és élményt adó. Tóth Ernő festőisége a szigorú szakma szabályok szerint is meggyőző, épp ezért időzhettünk el hosszabban a képek, ha úgy tetszik irodalmi mondandójánál. A festék nem anyagszerűségével kérkedik ezeken a képeken, hanem különböző színhangok megjelenítője, a kompozíciók szerkezete nem önmagát mutogatja tolakodó módon, hanem a formák képi rendjét szolgálja, és a formák, a foltok, a vonalak is csupán kifejező eszközök, amelyeket miként a jelen esetben is - ha perfekt módon alakamaz a festő, önmagukat megszüntetve átlényegülnek a szellemi tartalom hordozóivá.

Kezdetben a groteszk látásmódon belül a világra való ifjonti, lírai rácsodálkozás volt a legjellemzőbb Tóth Ernő festészetére. Az idő múlásával, talán a nagyobb élettapasztalat, a mélyebb önismeret birtokában drámaibbakká, néha indulatosabbakká váltak a képei, de sohasem keserűekké. Ettől megóvta a művészt mindezidáig az a kirobbanó életkedv és élet szeretet, amely a legtöbb művéből sugárzik. Kérem fogadják el Önök is ezt a sugárzó életszeretetet Tóth Ernőtől, művészetének ajándékait, amolyan mindenkit megillető adományként.