Festményeim

Tóth Ernő érdekes kunkort tett meg a művészeti ágak dzsungelében. A képzőművészeti gimnáziumban szobrász szakos volt, a főiskolán festészetet tanult a Szőnyi István-i hagyományokat folytató Iván Szilárdnál, majd hosszú éveken át díszletszobrászként dolgozott az Operaházban, s nagy, festői foltokra alapozott lírai jeleneteket festett, míg az utóbbi 5-10 évben festményein is a rajznál kötött ki és bronzszobrait is térbeli rajzoknak tekinti. Pedig egy ide is elhozott festménye, a kiállítás indítóképe, a Bohóc kaméleonnal, 1991-ből azt mutatja, hogy a kolorithoz, a gesztusokhoz, a nagyformához és a heroikusabb fogalmazásmódhoz is van érzéke. Gyermeki stílusban megfogalmazott, mégis erőt sugárzó monumentális, szinte mitikus tűzben égő bohócának hatalmas keze kreatív erőt áraszt, látomásszerűen nyúl a mindig színét változtató kaméleon felé, Blake asszociációkat keltve és a COBRA csoport, például Karel Appel erőteljes, már-már erőszakos festőiségét idézve. Ennek ellenére Tóth Ernő az elmúlt 15 évben a grafikus jelleg, sőt - a modernizmusban lenézett, majd a posztmodernben újra felértékelt - karikatúra, narratívitás és groteszk humor mellett döntött. Az ezernyi apró lény és részlet perpetuum mobiléjában nyilván saját vibráló, izgága személyisége - egyfajta horror vacui érzése - is motiválta. De talán atomjaira széteső, kisstílű, önző és erőszakosan nyomuló korunk is sarkallta abban, hogy vásznait és merített papírlapjait az összes emberi hibát mértéktelenség, hazugság, gőg, ostobaság, nagyzolás, képmutatás, hajbókolás teljes erőbedobással elkövető, de humorban és szeretetben megfürdetett figuráinak folyamatos nyüzsgésével borítsa be. Szemléletét alapvetően meghatározza a színház és a cirkusz, minden alkotása egy-egy commedia del’arte jelenet, parabola, fabula. Művein, mint egy nagy mesegyűjteményben vagy kertben visszatérő figurák, főleg bohócok, krampuszok, don-quijoték, münchausenek, széphölgyek és megszemélyesített állatok tűnnek fel, sétálnak és szerepelnek színről-színre, az emberi balgaságot megjelenítve. Festményeinek főszereplője a csíkos ruhás bohóc, akinek csetlő-botló alakjában talán nem túlzás némi önarcképi jelleget feltételezni. Ez az önirónia is jelzi, hogy Tóth Ernő - a groteszk szemléletben és a maszkhasználatban előfutárának számító, de az emberiséggel szemben megvető James Ensorral ellentétben - nem bánik kajánul ábrázoltjaival, nem ítélkezik fölöttük, megértő szeretettel jeleníti meg olykor értelmetlen vagy kifogásolható cselekedeteiket. Világosan látja, hogy egyáltalán nem tanulunk mások kárából, még a magunkéból sem, s az is egyértelmű, hogy „mindannyian oda vagyunk egy kicsit kozmálva” - ahogy Hamvas Béla mondta. Tóth a legabszurdabb tettből is vidám karneváli, báli jelenetet, szüreti mulatságot formál. Visszatérő képtémája az emberi nagyra törést kifigurázó Brémai muzsikusok, amelyet - a kiállítás címéhez híven festményben és szoborban is élvezhetünk. Az állatok gúlája csak nagy nehezen áll össze, egyik oldalról egy bohóc szalmával csalogatja, míg hátulról egy másik a hátsó felét tolja a csökönyös szamárnak, s a girhes macska is csak az utolsó pillanatban ugrik be a helyére. Az alakzat létrejötte nem is az ügyetlen ember akaratának, hanem a hegedülő kecske varázsénekének köszönhető. A többször visszatérő motívum mintha csak a Tóth Ernő-i formavilágot befolyásoló Marc Chagall hegedűs alakjainak karikatúrája lenne. Az előtérben, a porondmester figurájában Danny de Vitora ismerhetünk, aki Tim Burton Big Fish című filmjéből érkezett a képbe, s a szív alakú lábbal kötélen lengő, zsonglőrködő bohócokat körülvevő jelenésszerű, vidám buborékok is a filmből származnak. Egy sor más művét inspirálták filmek és zeneművek, nyilván a legfontosabb közülük Fellini Bohócokja, amely a Tóth Ernő ikonográfiájában központi szerepet betöltő bohóc figurát befolyásolta. Érdekes, hogy Tóth igrice nem kötődik pontosan a commedia del’arte-ban vagy a cirkuszban megszokott típusokhoz, tulajdonképpen a fehérarcú rászedett Pierott és csak kicsit gonosz, az ördög szerepét eljátszó, feketearcú Scarpino figuráját támogató, színes ruhájú Harlekin alakjainak vonásait ötvözi. Rászedő, de még inkább rászedett hősszerelmes egyszerre. Ilyen átejtett figurákként jelennek meg a fogyasztói társadalom pusztító étvágyát karikírozó Ki bír többet? című kép egymással gombócevő versenyt vívó, megkettőzött, majd’ szétpukkadó bohócpárjában. Megáll az eszem, csak eszem, csak eszem - énekelte fe Lugossy Laca a Bizottság együttesben, de az Indul a bakterház zabálói is felvillannak a tarka mű hátterében. Az újdonságot a nagyon is aktuális tartalom jelenti. Nem is annyira a manipulált fogyasztók mohósága, mint inkább a mögöttük álló, őket hergelő és manipuláló, sutyorgó-vigyorgó kibicek - a tőkét kiszolgáló média és PR sunyisága és aljassága kelt bennünk viszolygást. A természetet, a környezetet kizsigerelő konzumidiotizmus veszélyeire Tóth hasonlóképpen játékos, humoros formában hívja fel a figyelmünket, a Kérsz egy pohár vizet? című festményen, melyen egy akváriumba zárt aranyhalnak vizet vivő bohóc tűnik fel. A művészet természetesen sosem csak a témát hordozó üzenet, hanem a művészi eszközökkel való játék is. Bár Tóth Ernő a rajzra helyezi a hangsúlyt munkáiban, itt szeretnék rámutatni arra az akvárium vizének felületén úszkáló Czóbel Bélát, Jean Dubuffet-t és Karel Appelt is megidéző festői reflexre, amely azt mutatja, hogy a grafikai nyelvben önmagát szűk területre korlátozó Tóth hogyan őrzi meg a színekkel való játék örömét.

Visszatérve bohócpárosunkhoz, arra is választ ad, hogy miért ilyen könnyen rászedhetőek a mi kedves kópéink. Sakkozó bohócokat ábrázoló képén szellemi korlátoltságukat jeleníti meg; egyikőjük szűklátókörűségét, rövidlátását a közelről bámult sakkfigura jelzi, másikuk Don Quijotés külsejű, Micimackó mozdulatával töri a fejét. Az ilyen fickókat valóban könnyű átvágni! Az egyszerre időszerű és örök emberi tulajdonságok mellett a bohóc kiváló alany arra, hogy Tóth a művészettörténet nagyjainak toposzaival is eljátsszon, egy lírai, jóval melankolikusabb, már-már drámai hangon. Erre mutat szép példát a Tékozló fiú, melynek apafigurájában könnyen felismerhető Rembrandt alakja, kicsit Picasso öregkori bohóckirályaival összekapcsolva. A tékozló fiú természetesen bohóc, s mivel az atya festő, a megtérőben talán jogosan látunk egy rejtett önarcképet. A sápadtfényű Nap alatt létra jelenik meg, a transzcendencia, a lelki megtisztulás utáni vágyat szimbolizálva. A háttérben leselkedő alak a már megszokott manipulátor, méregkeverő egyik variánsa.